Item

Abstract

A történetmondást mindeddig a magyarázatra való kognitív hajlamra vezették
vissza. Jelen tanulmányban a magyarázat kognitív műveletét az ok intuitív azonosításaként értelmezzük, amely Peirce „abdukció” fogalmával egyenértékű. Evolúciós
szempontból ez a fajta következtetés igényesebb, mint az indukció (amely a tapasztalati tanulás formáiban jelen van), és kevésbé igényes, mint a dedukció (amely az
általános elvek explicit ismeretét igényli). A történetek e három modell bármelyike szerint felépülhetnek: szerveződhetnek a példa (dedukció), az eset (indukció)
vagy a „detektív” elbeszélés (abdukció) szerkezetének megfelelően. Ezek a narratív
struktúrák azonban nem feltétlenül tükrözik a történetek tényleges kialakulását.
Amint azt az úgynevezett városi legendák mutatják, a történetek igen gyakran
nem „abduktív módon” keletkeznek, azaz nem egy tényleges esetből indulnak ki,
amelynek okát azután elbeszélik, hanem „deduktív módon” egy általános tudásból,
és így egy lehetséges esemény bekövetkezését mesélik el. A városi legendák példája továbbá azt mutatja, hogy az elbeszélői kauzalitás általában monokauzális,
valamint hogy a fizikai kauzalitást gyakran felváltja egy morális kauzalitás, amely
egy felettes intencionalitást (például „istent” vagy „sorsot”) feltételez. E tendenciák mindegyike evolúciósan magyarázható: a monokauzális gondolkodás annak
ellenére, hogy megbízhatatlan, statisztikailag sikeresebb lehet a döntéshozatalban,
mint az összetett, többtényezős ok-okozati összefüggések időigényes mérlegelése; a
költői igazságosság ál-intencionalitása pedig az Ernst Topitsch által „szociomorfizmusnak” nevezett veleszületett diszpozícióra vezethető vissza, melynek a csoportos
lét és a társadalmi hierarchiák kontextusában van jelentősége.